Szemeddel láttam

Jeff világa átlátható, kiszámítható és szabályokhoz kötött. Pontosan tudja, hogyan kell illatosítógyárat vezetni, hogyan kell csendben létezni, és hogyan kell a túlbonyolított társadalmi elvárásokra a lehető legrövidebb válaszokat adni. Arra viszont nincs előre megírt algoritmus, mi a teendő, ha az ember nyakába szakad egy nyolcéves kislány, egy autonóm életet élő macska, és a bürokrácia teljes gépezete.

A kilencéves Birdie nem kért a sors fintorából, de azt pontosan tudja, mit akar: megtartani a szülei emlékét, miközben ragaszkodik az egyetlen felnőtthez, aki mellett nem kell megjátszania magát. Még akkor is, ha ez a felnőtt néha ötezerszer átgondol mindent, és hajlamos teljesen szárazon kijelenteni a legképtelenebb dolgokat is.

Ez a történet nem a tökéletes szülőkké válásról szól, hanem arról, hogyan tanul meg két teljesen eltérő, sérült lélek egymás nyelvén beszélni. A Snoqualmie-vízesés morajlásától a pszichológiai babzsákfoteles mélyfúrásokon át egy rózsaszín Porsche GT3 RS kormánya mögé: Jeff és Birdie útja egyszerre szívszorító, pimaszul humoros és mélyen felemelő.

Egy regény az elengedésről, a határok védelméről és a nem performatív szeretetről. Mert apának lenni nem felkészültség kérdése – néha elég hozzá egy adag dínós nuggets, egy betelt emlékfüzet, meg egy ember, aki akármi történjék is, Jeff bácsi marad.