Catherine The Vampire

A nap a végéhez közeledett. Katalin apránként kezdett felébredni. Mint mindig, most is a pince nedvességének szaga lengte be az orrát, miután évtizedek óta kinyitotta a szemét. Nem nagyon zavarta, már hozzászokott, de mindig észrevette, amikor felébredt. Egy elhagyatott ház pincéjében, egy kis szobában lakott. Valami hajléktalan fickó lakott ott korábban, így a szobában volt néhány bútor, és a falakat részben régi, kopott tapéta borította, amely mögött néha rovarok zizegését lehetett hallani. Végre felébredt, Kathryn kinyújtózott, mint egy macska, és leült a matracra. Nem tudta, mit tegyen, mit tegyen ma. A vérszomj, ami időnként megvolt benne, most nem nagyon zavarta, elvégre tegnap este vadászni ment, és most a következő napokban nyugodtan élhette az életét. Kissé balra fordulva észrevette, hogy most már nincs egyedül ebben a szobában, egy macska ült a közelben, és figyelmesen bámulta Katherine-t. Katalin szerette a macskákat, jobban, mint bárki mást ezen a világon, bízott bennük. Sokan voltak az életében, és az élete már majdnem ötszáz éve húzódott. Catherine már régen nem adott nekik nevet, mert ha az ember nevet ad egy macskának, akkor kötődik hozzá, és később nehezebb lesz elveszíteni. A macska felállt a mancsaira, kinyújtotta a kezét, ahogy Catherine is tette egy pillanattal ezelőtt, és odalépett hozzá. Te és én ugyanolyanok vagyunk - mondta Catherine, és szintén felállt. Még egy nap áll előttünk az életünkből, gyerünk, kezd sötétedni. Ideje kimenni. És mindketten a kijárat felé indultak.